az "Asztal" című szúrát.

Valami hasonló történik, amikor a rovásírás tanulása során sokaknak hiányérzetük támad,

amikor nem találják a latin betüs írásban megszokott dolgokat. Többek között nem

találják a kisbetü/nagybetü megkülönböztetést, ami a latinban, görögben és cirillben megvan,

de a világ igen sok írásrendszere jól elvan kisbetü/nagybetü megkülönböztetés nélkül

is. Például a kínai vagy az arab írásból is hiányzik. Az arab írás esetén állítólag történt

ugyan kísérlet a tadzs-nak nevezett segédjel bevezetésére, amely a betü fölé írva megkoronázta

volna a betüket, de használata nem terjedt el. Sem a magyar, sem más élő beszédben

nincs kisbetü/nagybetü megkülönböztetés, akkor pedig egy fonetikus betüírásban mi

szükség lenne rá. Az egyetlen ok, ami miatt a reform-rovásírók ragaszkodnak hozzá, a

latin íráshoz való igazodásban keresendő. Ugyanez az oka, hogy sokaknak hiányérzete

támad, ha nem találják sem a latin ’x’, ’y’, ’q’, ’w’ betüket, sem a nagybetüs ’X’, ’Y’,

’Q’, ’W’ párjaikat. Csakhogy egy független írásrendszernek nem kell egy másikhoz igazodnia

olyan betük bevezetésével, amik a nyelvből hiányoznak. Ahogy a bibliát sem kell

a koránhoz igazítani, és beletenni az "Asztal" című szúrát, ugyanúgy a rovásírásba sem

kellene beletenni a kisbetü/nagybetü megkülönböztetést, vagy idegen betüket. Tudom,

hogy ez a véleményem máris sokakat sokkol, de nem állok meg itt.

A latin-betüs magyar írás majdnem tökéletesen fonetikus. Aki nem érti a magyar

nyelvet, fülhallás után az is majdnem tökéletesen le tud jegyezni egy szöveget. A latin

betüs írásunknak van egy megszabott ábc-je amely leírja, hogy melyik hangnak, mi a latin

betüs leírása. Bizonyos hangokat egy vagy több jeggyel írunk le. Egy szöveg felolvasása

1

viszont a magyar nyelv ismerete nélkül nem sikerülhet, mert ahhoz már érteni kell a

szöveget, hogy a több jegyel leírt betüket felismerjük. (Például a "borzsír" és "rácsár"

szavak esetén eltöprenghet az olvasó, hogyan is értendő a szó.) A rovásírás reformjának

másik hangoztatott oka, hogy a rovásírás majdnem tökéletes abban, hogy egyetlen jeggyel

képes jelölni olyan hangokat, amiket a latin betüs írásunk csak több jeggyel, ezért ebbe

az irányba továbbfejlesztve elérhető lenne a tökéletesen fonetikus leírás, amit értelem

nélkül föl is lehetne olvasni. Sokan tévesen azt hiszik, hogy a ez az ábc egyúttal a magyar

nyelv hangzókészlete is, és a rovásírás jelkészletét ehhez kell igazítani. Hát ez tévedés.

A két dolog nem azonos, bár közel áll egymáshoz. A beszélt nyelvben vannak olyan

hangok, amelyek nem is szerepelnek az említett latin betüs magyar ábc-ben, akárcsak a

hosszú mássalhanzók. Egy hang kiejtése függ a nyelvjárástól is, de gyakran befolyásolják

az előtte vagy utána kiejtett hangok. Annak a néhány embernek a beszédét, akik tiszán

a leírt alaknak megfelelően ejtik a szavakat, egyszerűen kellemetlennek és idegesítőnek

érezzük. Az írott nyelv soha nem lehet teljesen azonos a kiejtett szavak fonetikus átiratával.

Ez a latin betüs írásunkban sincs így, és a rovásírásban sem kell hogy így legyen.

A két írásrendszer hiányosságai eltérnek egymástól, de még ketten együtt sem fednének

le minden hangot, ami a kiejtésben előfordul. A reformereket talán ismét a latin-betüs

írás logikájához való igazodási vágy hajtja, hogy a latin-betüs ábc két és háromjegyű

betüinek megfelelő rovásjeleket igyekeznének megvalósítani, például a ritkán használt

’Dz’ és’Dzs’ hangokra nagy figyelmet fordítanak, ugyanakkor a rovásírásból is hiányzó

többi hanggal alig törődnek, például az ’Ng’ hanggal. Véleményem szerint egyáltalán

nem okozna nyelvi gondokat, ha ezeket a hangokat továbbra is több jeggyel jelölnénk a

rovásírásban is, hiszen a ’Dz’-t és a ’Dzs’-t tartalmazó szavak esetén

tudtommal nincs semmiféle zavaró félreérthetőségi

lehetőség. Az értelem nélküli felolvasás lehetősége úgysem nem érhető el tökéletesen,

többek között a hosszú és a rövid hangzók miatt sem.

Ahhoz, hogy az értelem nélküli felolvasás lehetősége megteremtődjön a déli nyelvjárások

számára is, szükség lenne a zárt ’E’ hang jelölésére is. Ezt a hangot sem az északkeleti

nyelvjárásra épülő latin-betüs írásunk, sem az eredetileg székely nyelvjáráson alapuló

rovásírás nem különbözteti meg. A reform-rovásíróknak viszont szükségük lenne

egy ilyen betüre. Szerencséjükre és a rovásírás szerencsétlenségére Ligeti Lajos még a

háborút megelőzően Telegdi Rudimentájának néhány másolás során eltorzult betüalakját

nyilvánította zárt-’E’ betüvé . [1]

A magyar nyelvben vannak hosszú és rövid magánhangzók és mássalhangzók. A latinbetüs

írásban az a gyakorlat alakult ki, hogy az írásban a hosszú magánhangzókat ékezettel

különböztetjük meg, a hosszú mássalhangzók első jegyét megkettőzve írjuk le. A keresztrejtvényekben,

illetve az írógépek többségén az ’a’-’á’ ’e’-’é’ párokon kívül a hosszú és

a rövid magánhangzók nincsenek megkülönböztetve, mert annyira azért nem nagyok a

különbségek. Hogy mi az oka annak, hogy a magánhangzók és a mássalhangzók esetén

más jelölési mód használata alakult ki, azt nem tudom, de nem nyelvi oka van. A

rovásírásban a korai időkben sem a mássalhangzók, sem a magánhangzók esetén nem

volt hagyománya a hosszúság jelölésének, ami bizony félreértésekhez is vezethet. A XX.

században a pontossság iránti igény felerősödött. Többféle megoldás alakult ki. Vannak,

akik kettőzve írják mind a hosszú magánhangzókat, mind a hosszú mássalhangzókat. Vannak,

akik segédjellel, fölülvonásssal jelzik a hosszú hangzókat. Csakhogy a reformerek

a latin-betüs magyar ábc-hez felem san igyekeznek igazodni. A mássalhangzók ügyét

elintézettnek tekintik azzal, hogy kettőzve írják őket (ezzel részben elvész az értelem

nélküli felolvasás lehetősége), ám a magánhangzók esetén elutasítják a betükettőzést, azzal

az indokkal, hogy az csak a mássalhangzóknál megszokott megoldás, az ékezeteket,

pedig azzal az indokkal, hogy idegen a rovásírás szellemétől. Az ékezetek valóban idegenek

a rovásírás hagyományaitól, akárcsak a kettőzött betük. Ám maga a jelölendő

dolog is új, egy új dolgot jelölni pedig csak új eszközzel célszerű... A reformerek inkább

a régi betülalakváltozatok új értelemmel való felruházásával kívánnak új betüket létrehozni.

Ez egy alattomos módszer. Az avatatlan kívülálló nem is veszi észre, hogy

nem hagyományos rovásírást lát. A betük mind igyekeznek megtévesztésig hasonlítani

a hagyományos írás betüihez. Ez a látszólagos hagyománytisztelet azonban csak a felszín.

A módszer éppen amiatt olvashatatlan, mert észrevétlenül igyekszik hagyományos

írásnak látszani, éppen ezért az olvasó igen nehezen veszi észre a jelelakok különbségeib

ől, hogy egészen más jelentést kapott, új betüket néz... Pedig az írás célja éppen

az egyértelmű, jól látható jelzés lenne. Ez a módszer ahhoz hasonló, mintha egy műemléket

a saját bontott tégláiból akarnának kibővíteni a történelmi hitelességre hivatkozva...

Közben a teljes magánhangzó rendszert széttrancsírozták. Az a furcsa helyzet állt elő,

hogy miközben a rovásírás használatának a célja manapság a hagyományőrzés lenne, a

reformerek szétverték és újraalkották a teljes magánhangzórendszert. Elutasították az

ékezetnek minősülő felülvonások használatát, amely egy apró kiegészítés, és amely mindenki

számára egyértelmű jelzés lenne, de megszüntettek 7 magánhangzót, hogy durva

hentesmunkával 14 zavaros újat férceljenek össze a cafataikból. (Ráadásul ezt a hentesmunkát

kölönböző dilettáns csoportok összehangolatlanul, egymástól eltérően hajtják

végre, hiszen egy ilyen durva és önkényes kaszabolást természetesen csak önkényeskedve

lehet végrehajtani, emiatt még a reformer csoportok között is viszály dúl.)

A betükettőzések és a mellékjelek használata a legkézenfekvőbb megoldások, és nem csak

a latin írásban van példa rájuk. Annak, hogy a latin betük esetén mi volt az oka, hogy a

középkortól kezdve a latin-betüs írásban a magyarok ékezettel jelölték a magánhangzók

hosszúságát és nem alkottak új latin betüket? Talán kisebb beavatkozásnak tartották az

ékezetek bevezetését mint új betük megalkotását? Talán az volt az oka, hogy tisztelték

annyira a latin betüket, hogy ne vetemedjenek ilyesmire? A rovásírás hagyományát miért

nem tisztelik a reformerek? Mi az oka annak a reformdühnek, amely különösebb indokok

nélkül, a rovásírás gyökeres átalakításán munkálkodik? Ennek a reformdühnek igen

nagy ára van. A rossz olvashatóság, a hagyományos írással való teljes összeférhetetlenség

és évek óta tartó viszálykodások... Noha sem a felülvonásos, sem a betükettőzéses

megoldásnak esetén megvalósítási gond eredetileg nem lett volna, a reform-tervezetek

ellehetetlenítík a hagyományos betühasználat mellet ezek használatát is. Mondhatjuk

tehát, hogy a reformok feláldozzák az összes bevált, használható lehetőségeinket suta,

összetákolt, rosszul használható hagyományellenes megoldások kedvéért. A reformerek

nagy buzgalommal éppen a hagyományőrzés jelszavával forgatják ki sarkaiból a rovásírást.

Az új rovásjelek megalkotásának egy további félreértésből fakadó oka is van. A Marsigli

boton a középkori véséskor véletlenül összecserélték az "Ö" és az "Ü" betüket. A reformrovásírók

ezt úgy értelmezik, hogy egy különleges fajta "Ö" és egy különleges fajta "Ü"

betüt használtak. Hogy megóvják ezeket a "különleges" betüalakokat az enyészettől, kitalálták,

hogy valahogy besuszterolják őket a rovás-ábc-be. Kézenfekvőnek tűnt, hogy az

egyiket a hosszú, másikat a rövid hangó jelölésére használják, és ennek mintájára a többi

magánhangzót is széttrancsírozták. Ám mivel semmiféle hagyománya sem volt ennek a

félreértésen alapuló jelölésnek, ez csak teljesen összezagyválta a rovásírás rendszerét. A

különböző jelalakok megőrzésének jelszavával végrehajtott átszervezés éppen a meghirdetett

céljával éppen ellentétes eredményhez vezetett. A közel háromtucatnyi történelmileg

lejegyzett rovás-ábc jelalakjaiból önkényesen kiválasztott párosok új értelemmel felruházva

lehetetlenné teszik a többi jelalak használatát, azaz egy rendkívül merev, egyetlen

alakváltozattal rendelkező irásmódot teremtettek meg.

A magyar szellemi élet működésképtelenségét jól mutatja, hogy a lehető legrosszabb,

tévedéseken és ábrándokon alapuló, leghagyományellenesebb és legönkényeskedőbb megoldások

igen komoly támogatottságnak örvendenek az úgynevezett rovásírás-szakértők körében.

A rovásírás tönkretétele zavartalanul folytatódik, hogy a félreértésekhez és torz ábrándképekhez

igazítsák a rovásírás rendszerét...